Anyukám tanítani akart, mindig. Nem is gondolt
más pályára. Akkor kezdődött, mesélte
mosolyogva, amikor először belépett a terembe. Voltak vagy
negyvenen, a kislányok riadtan bújtak össze, a
fiúk közül néhányan túlkorosnak
néztek ki, vadul ugráltak a padok tetején. Egy
vörös kis szeplős fiúcska arca maszatos volt a
sírástól, féltőn ölelte magához
a táskáját. Egy alma a táblán
csattant. Az olajos padlón vékony patakban
ömlött ki egy eltört üvegből a víz.
Krétapor szállt a levegőben.
Ő meg felvetett fejjel átvágott a
csatatérre
emlékeztető termen, felment a katedrára, felemelte a
vastag mutató pálcát, és rácsapott
az asztalra. Lassan csitult el az ordibálás, és
csodálkozva néztek a pöttöm kislányra,
aki határozott hangon valami olyasmit mondott, hogy az
állatkertben sem viselkednek így a majmok, és
mindenki üljön le, ahova akar. Majd a tanító
néni elrendezi a többit. Egymás után
nézett a kivörösödött, izzadt arcokba. Nem
is tudja, hogy történt, de majdnem mindenki leült. A
langaléta fiú rongyos ingben, mezítláb,
fenyegetően felemelte az öklét, és úgy
közelített a tanári asztal felé. A
vörös hajú kisfiú a
táskáját a lába elé dobta, és
nagyot lökött rajta. Hangos csattanással
vágódott hasra, egyenesen egy eltaposott zsíros
kenyérbe. Valaki hangosan elnevette magát, aztán
már mindenki, volt, aki elragadtatással verte a padot. A
kislány elmosolyodott, aztán intett a kezével,
hogy csendet kér.
– S láss csodát – mondta anyu,
és
ennél a fordulatnál felemelte a
mutatóujját, mint annak idején –, csend
lett.
Ilyenkor úgy szerettem volna látni, hisz kicsi
volt,
7 éves csupán, fehér blúz volt rajta
és piros farkasfogakkal díszített
sötétkék szoknya, fehér térdzokni,
lakkcipő.
Piros táskájában irka meg zörgő
tolltartó.
– Első nap az iskolában – nevette el
magát.
Aztán belépett Malvinka néni, a
tanító néni. Meglepve nézett
körül, aztán odament a táblához.
Megkezdődött a tanítás.
Teltek az évek, mindig szeretett tanulni, jelesen
érettségizett, közben korrepetálta a gazdag
gyerekeket, minden fillérre szükség volt.
Tanítóképzőt végzett, a gyakorlatokat
nagyon szerette.
– Tudod, úgy kell belépni a terembe
és
a gyerekekre nézni, hogy mindegyik azt higgye, pont őrá
figyelsz. Határozottan, de kedvesen szólni –
magyarázta, hogy is csinálta. Kitűnő volt minden jegye,
dicséretes a diploma. Messze ment a várostól, ahol
addig élt, akkoriban oda helyezték a végzetteket,
ahol szükség volt rájuk. Egy tanyasi iskolába
került, 21 évesen. A teremben negyvennél is
több gyerek fért el, és sokszor voltak annyian.
Elsőtől negyedikig tanított, ezt hívták osztatlan
iskolának.
Amíg a nagyok olvastak, az elsősök a
palatáblára rajzolták a karikákat,
hullámos vonalakat, a nagyobb fiúk kint
szaladgáltak egy rongylabdát kergetve, a kislányok
varrogattak. Ebédelni mindig azt ették, amit
otthonról hoztak. Kenyér között
füstölt szalonna lapult, a kertben termett szilva
túlérett leve sokszor ráfröccsent a
blúzukra, ilyenkor kitört a sírás. A
tanító néni mosolygott, letörölte a
köny-nyeket, megfelezte a kenyerét azzal, akinek üres
volt az ebédelős zacskója.
Elragadtatva néztem rá, el sem tudtam
képzelni, hogy lehetett annyi kis taknyos orrú, ősszel a
sarat dagasztó, télen a metsző hideg széllel
szembeszálló, több kilométert
legyalogló gyerekekkel bánni. Figyelni, milyen az idő,
hogy délután csoportokban időben útnak induljanak,
el ne csavarogjanak, egy nagyobb fiúra bízni a kicsiket,
és megörülni, ha egy parasztszekér
megáll az iskola előtt, és több gyereket is elvisz,
akik egy tanyabokorban laknak. Aztán kitakarította a
termet, kiszellőztetett, télen kihamuzta a kályhát
és bekészítette a másnapi tüzelőt,
amiből mindig kevés volt. A vaskályha ormótlan
volt, mozdonyra emlékeztető és füstölt. Az
egyik ablak megrepedt, próbálta
keménypapírral pótolni. Felkészült
másnapra, gondterhelten nézegette a naplót, a
két Javonics-gyerek egy hete nem jött, ki kell menni
megnézni őket, a nevelőapjuk állítólag
durván bánt velük.
Másnap kerékpárra ült, és
lerendezte az ügyet. Az egyik Javonics-fiú katona lett, a
másik orvos.
– A tavasz gyönyörű volt –
párásodott be anyu szeme. – A vizsgákra
bejöttek a szülők, a kalapjukat gyűrögették a
komor arcú, földművelésben megtört
férfiak. Az asszonyokon ünnepi kendő. A gyerekek
szépen, kórusban mondták a
szorzótáblát, volt, aki a tábla előtt
állva szavalt, a kézimunkákat a falra
erősített lécekre raktam, kis cédulára
írtam, ki készítette. A rajzokra is. A
végén énekeltek, volt, amikor az udvaron
körtáncot lejtettünk. Mennyi vadvirágot kaptam!
Tele lett vele az összes befőttesüvegem meg a felmosó
vödör.
Aztán városi iskolába került,
elvégezte a tanárképzőt, magyart és
történelmet tanított.
Szeretett tanítani.
Engem a bátyám tanított meg olvasni,
mielőtt
elkezdtem volna az első osztályt, de a lelkemre
kötötte, hogy el ne áruljam. Persze kiderült,
mert amíg az osztály kórusban, szótagolva
betűzte, hogy „ma-ma”, „pa-pa”, én a pad
alatt olvastam egy pöttyös lányregényt. Kati
néni nem büntetett, hanem olvasás órán
a betűkkel nehezen barátkozó tanulókat rám
bízta, és egy külön tanulásra
berendezett sarokban foglalkoztam velük. „Kis
tanító néninek” hívott, de én
eldöntöttem, hogy nem leszek az.
Más pályát választottam,
könyvtáros lettem, aztán bekerültem egy
iskolába. Elvégeztem a tanárképzőt. Magyart
tanítottam. Voltak nehéz osztályok, de ilyenkor
eszembe jutott anyu.
Úgy mentem be a terembe, határozottan, s
úgy
néztem végig az arcokon, hogy mindegyik gyerek azt
higgye, ő a legfontosabb. S tényleg az volt. Mindegyik.
Apu, aki szintén tanár volt, egyszer nevetve
azt
mondta, olyan ez a pálya, mint a körforgalom.
Mindig jó érzés, ha idős emberek
könnyes
szemmel emlegetik a szüleimet. S jó érzés, ha
volt tanítványaim megállítanak, és
azt mondják, a gyerekeik szeretnek olvasni, mert őket
megtanítottam arra is, hogy az olvasás menedék,
gyógyír, szabadság.
Pedagógus napon szeretem látni, ahogy
fehér
blúzban mennek a kislányok, sötétkék
farmerben a fiúk, és lóbálják a
virágot, olyan kicsit hányaveti módon, mint
akiknek ez nem fontos, de az arcuk kipirult, a szemük nevet.
Aki tanár volt, az is marad, olyan ez, mint a
körforgalom, egy szép, szabályos kör.
*
